Prológus

Mivel volt néhány érdeklődő a történetre, úgy döntöttem, a tervezettnél hamarabb megnyitom a blogot - meg is érkeztem a prológussal. Remélem, elnyeri majd a tetszéseteket, és megtiszteltek azzal, hogy végigolvassátok. A véleményeteket kíváncsian várom, kicsit izgulok is, mert ez az első, hogy ilyen jellegű történetet írok. De nem is húzom tovább a szót, inkább jöjjön az előszó!

Lélekszakadva rohantam, nem törődve a kínzó fájdalommal a bokámban. Időnként megbotlottam, de az adrenalintól fűtve ezt szinte nem is érzékeltem, rögtön felpattantam, és szaladtam tovább. Az időm vészesen fogyott, a nap már majdnem elérte a horizontot. Ha egyszer eljön a sötétség, nekem végem: hiába szorongatom a markomban az apró, aranyozott kulcsot, nem fognak beengedni. Néhány percen múlik az életem: ha elérek a kastélyig, megmenekülök, ha nem, haza kell mennem. Akkor az egész idáig megtett út, a sok elejtett könnycsepp és sérülés, amit eltűrtem, hiábavaló volt.

Szédelegve, alig látva, merre megyek kerülgettem az öreg fákat, zöldellő levelekkel teli ágaikat durván löktem félre. A bokrok szúrós tüskéi több helyen felszakították a ruhámat, belemélyedtek a bőrömbe, vérző sebeket hagyva maguk után. Fájdalmas nyögés hagyta el a számat, ami sokáig visszhangzott az sűrű rengetegben. Vidám madárdal csendült felettem, mintha csak engem akarna gúnyolni ebben a kínkeserves pillanatban.

Gyerünk, Haley, meg tudod csinálni!

Félájult állapotomban mintha Nick hangját hallottam volna. Lassan már az alakja is kirajzolódott előttem, bizonytalan, homályos vonalakkal, melyek a legkisebb szellő rezdülésére is megremegtek. Arcán ismeretlen mosoly ült, kezét kitárta felém, jelezvén, hogy menjek közelebb. Eddig észre sem vettem, hogy megálltam. Reszkető lábakkal indultam meg felé, de amint elértem, az illúzió semmivé vált, mintha csak egy sérülékeny szappanbuborék lett volna.

Csalódottan mentem tovább, már nem hajtott az adrenalin, már nem érdekelt, hogy időben beérek-e. Nem számított semmi. Feladtam.

Bárcsak itt lenne most Nick – tolakodott be a gondolataim közé a fiú, akit igazi valójában ez idáig próbáltam elfelejteni. Ahogy felderengett bennem bíztató félmosolya, amit utoljára láttam, mielőtt elváltunk volna, könnyek szöktek a szemembe. Sötét szemei fájdalommal teltek meg, aranyszőke haján megcsillant a lemenő nap fénye: Ő, akit korábban gyakran az ördöggel azonosítottam, most inkább tűnt angyalinak, a legtökéletesebb teremtésnek a Földön.

– Menj! – suttogta úgy, hogy alig hallottam a hangját. Már ez is megerőltető volt számára.

– Nem, nem hagylak itt! – ellenkeztem, miközben sűrűn pislogva próbáltam megakadályozni, hogy elsírjam magam. Nick mindig is utálta, ha gyenge vagyok.

– Haley, ne legyél idióta! – Hangja kemény volt és parancsoló, pont, mint régen. Nosztalgikus mosoly jelent meg az arcomon, amit ő is viszonzott. Tudta, hogy mint mindig, most is sikerült meggyőznie. Egyszerre volt a védelmezőm, a józan eszem, és… a szerelmem.

Igen. Szeretem őt.

Sosem gondoltam volna, hogy ez egyszer megtörténhet. A személy, akit egykor a legjobban gyűlöltem, aki miatt minden kezdeti magabiztosságomat elvesztettem, éjszakákon keresztül álmatlanul forgolódtam, vagy épp álomba sírtam magam… ő vált a világon a legfontosabbá számomra. Kapcsolatunk, mely oly’ hevesen kezdődött, idővel épp olyan bizonytalanná vált, mint a verseny nyereményének távoli álomképe. Ő volt az utolsó ember, akire rá mertem volna bízni a szívemet, valahogy mégis sikerült anélkül ellopnia tőlem, hogy bármit észrevettem volna – kivéve, amikor már késő volt. Addigra tudat alatt megkedveltem, a bőröm alá férkőzött, minden gondolatom ő volt, vele keltem, és vele feküdtem – nem csak szó szerint. Eljutottam arra a szinte, hogy többé nem hogy nem tudtam gyűlölni őt, el sem mertem képzelni az életemet nélküle.

Most mégis azt kérte tőlem, hogy hagyjam ott, miközben törött lábbal, számtalan sebtől vérezve fekszik a karjaimban.

– Fuss! – Döntenem kellett, hogy kettőnk kapcsolata a fontosabb, vagy a saját életem, de valójában soha nem volt választási lehetőségem: Nick sosem engedte volna, hogy őt válasszam. A maga módján mindig engem támogatott, durva szavaival és hirtelen cselekedeteivel arra bíztatott, hogy minél jobb, magabiztosabb legyek, olyasvalaki, aki megnyerheti a versenyt. Olyannyira átformált, hogy néha már megijedtem magamtól, ha tükörbe néztem, nem láttam többé azt a bátortalan lányt, aki néhány hete nagy reményekkel telve nekiindult egy lehetetlen küldetésnek.

De nem bántam. A régi énem bizonytalan volt, bátortalan és szánalmas; az és akkor gázolt át rajtam, akinek épp olyan kedve volt, én pedig semmit sem tudtam ellene tenni. Nicknek hála többé nem voltam egy senki. Nem hagyta, hogy a háta mögé bújjak, jelentéktelenné váljak, és mindenki megfeledkezzen rólam: addig sértegetett (és igen, néha azt is), bíztatott, míg nem felfigyeltek rám, és végre elismertek. Hála neki megtaláltam önmagamat.

Ahogy a többi blogomon, itt is felteszek néhány kérdést a fejezetek végén, amikre kíváncsian várom a válaszotokat, amennyiben van kedvetek leírni.
1. Mit gondoltok az alaptörténetről?
2. Tetszik a verseny ötlete, vagy nem találjátok elég izgalmasnak?
3. Mi a véleményetek Haleyről és Nickről?  4. Szerintetek Haley fogja megnyerni a versenyt?
5. Szerintetek mi fog történni Nickkel?
Kezdésnek csak ennyit írok, hiszen egy rövid prológus alapján nem is tudnék többet.